A FeriZa nevű gyalogos zarándoklat minden évben nyáron kerül megszervezésre. Mindig egy, Csíksomlyótól három-négy napi járásra lévő településről indulunk a kegyhely irányába. Idén Újtusnádról indultunk. A zarándoklat időpontját a ferencesek Porciunkula-búcsúünnepéhez igazítják. Érkezésünk után, augusztus 2-án együtt üljük meg az ünnepet.
A FeriZa sajátosságaihoz tartozik a szabadban való imádság, éjszakázás, s minden, amit egyébként rendszerint falak közt szoktunk megtenni. Közösen étkezünk, megosztjuk egymással a zarándokút terheit és örömeit, gondolatainkat, élményeinket. Fontos tartozéka egy napnak a zsolozsma-imádság, az elmélkedés, aztán a csendes idők, a rózsafüzér-imák, éneklések, az esti szabadtéri szentmisék. Mindezt fiatalokkal és szerzetesekkel együtt éljük meg, természetben, a hegyek között, térerőmentesen. Mindezen körülmények segítenek elmélyülni a szeretetben, egymásra való figyelésben, az egymásra és Istenre hangolódásban.
Lehetőségünk van a magunk kérdéseinek, gondolatainak, az eddig nem tisztázott problémáinknak, el nem mondott hálaimáinknak Isten felé irányítására. A FeriZán van ideje az embernek. Van ideje mindarra, amit hajlamos hanyagolni a mindennapokban: az imára, a közösségi életre, a gondolkodásra, a csendre, Istenre, a természetre, a mozgásra, önmagára. Sokszor a legalapvetőbb szükségletek – mint az étkezés is – hosszú idő után itt nyernek értelmet, például egy együtt elmondott ima után, vagy amikor egyikünknek elfogy a kenyere, másikunknak a pástétoma, harmadikunknak az ivóvize.
A mindennapi elmélkedések – a zarándoklat idei mottójából kiindulva – a különböző természetű és irányú vágyakról szóltak. Az első nap a csendes időben megragadott egy természeti kép. Egy apró, csörgedező patak volt előttem. Sokan le is fotózták, mert valóban szép látvány volt. Ráhangolódva a természetre, a kép nem csupán a szépség, a látvány miatt ragad meg, hanem mert megjelenik benne a teremtő Isten, aki valójában mindenben ott van. Az a csörgedező patak az éjjeli eső ellenére ragyogott a tisztaságtól. Olyan volt, mint a sűrű lombok között egy fénysugár. És abban a pillanatban benne volt az Isten. Rájöttem akkor, abban a csendes időben, hogy a vágy valamire, ami Istentől jön, tiszta. Átcsobog, átfut rajtam, mint a tiszta víz, mint a frissítő levegő, vagy a hűs égbolt világossága. A gyaloglás közben egy idő után arra lettem figyelmes, hogy a föld helyett az égre nézek. Felemeltem a tekintetem, nem a lépésemre figyeltem. Ez az élmény eszembe juttatta a kedvenc igeversemet: „Szemem előtt az Úr mindenkor, Ő áll jobbomon, hogy meg ne inogjak.” (ApCsel 2,25) Mindazok a kérdések, amelyekkel elindultam a zarándoklatra, akaratlanul is (de egyébként várva) megtaláltak engem a beszélgetésekben. Egy ilyen zarándoklaton újra megtanulok szüntelenül imádkozni. Mert ima lesz minden, ami élet: az étel, amit magamhoz veszek, a lépés, amivel közelebb vagyok a szeretethez és a térbeli célhoz is, a népdal, amivel feldobjuk a hangulatot fáradtságunkban, a reggeli mosakodás az üdítő hegyi csorgóvízben, az eső, amit hetek óta várunk, és minden nap, s minden éjszaka megtalál minket a zarándokúton.
A megérkezés pillanata mélyen megérintett. Énekeltem a mikrofonba a népénekeket, közben „loptam a szót magamtól” az ismétléseknél, s hagytam egyedül énekelni zarándoktársaimat, hogy lenyeljem a könnycseppjeimet. Megérkezve, telítettebb lett egy keresztvetés, a Te Deum, az ének és a csönd. Ideje lesz az embernek itt sírni is. S végre nem azért, mert szomorú, hanem mert felfedezi önmagában a mélységet, melynek helyén valamikor ürességet érzett, s most benne lakozik az Isten.
(Jánó Kinga római katolikus teológiát és zenepedagógiát végzett, jelenleg magiszteri hallgató.)